Barabás Dániel 2002. november 9.

Zug-ivás
Régi-új kávézók Budapesten

Az ember élete sokszor csak egy sarokban szuszog. Jó rálelni azokra a sarkokra, ahol kis időre fellélegzik a lét. Fotöj, kofi, ser, muzsik. És ennyi elég. Kávézók ezek, ahol pontot tesz az ember, napnak, mondatnak végére. Ritka az ilyen. Hazudok: sűrűbb, egyre sűrűbb. Számoljuk csak meg a sarkokat! Csak hogy nyugodt álmunk legyen.

Feltöltődés

SZIMPLA

A Szimpla olyan puha hely, ahol a pohárban bor lötykölődik a billegő asztalon, anyám szőnyege a falra szegelve, csak úgy, ahogy én is csinálnám, csak úgy. Guberált bútorok, amikbe az ember úgy ül, mint a nagy futásból érkező gyerek az apja ölébe. A galériáról jó le-lesandítani az újság mögül, érkezik-e valami ismerős, valami inger, szerelem. Legtöbbször nem. Csak a cukros bor kavarog a vastag falú pohárban, a levegőben arabsárga cigarettafüst. Made in Hungary. Valami szól. A címe nem jut eszembe, a turcsi cigánylány a pultnál azt mondja, kazi, valaki itt hagyta. Szimpla.

Pult fölül

Diavetítővel ezt festik a falra, ha nem venném észre. Az alkoholtilalomért kiáltó lépcsőn lefelé, döcögve a pincébe színes barátok simulnak a falhoz. Odalent a fotelek a vendégekhez öltöztek, poros májbordó, szocizöld, teavaj. Itt most nem billeg az asztal, lehet a szóra figyelni, lehet a combra, szemekre. Borozunk, itthon vagyunk, buknak a szavak. A mondatok végén, bár elmaszatolva, de ott a pont. Sört kérek odafönn, Fácánt, és cigarettára gyújtok hanyagul, ahogy illik. Hátha engem is figyel épp valaki az újságja mögül.

Tele, kérem

Előttem gyümölcsös tál, görnyedt könyökök, gyűrt arcok a pulton, szépen egymás után. A sör jól esik a folyosóba zsúfolt fülledt zsezsgésben. A pultoslány régi ismerős, ezt érzi legalábbis az ember, fecsegünk: – Itt emberek az emberek. Olyanok, mint én – mondja lesütve szemét. Jó azt gondolni, hogy én is közéjük tartozom. Nádkeretes újságtartót emelek le a falról. Ha nem tenném, se néznének ki a helyről, mégis. Most szőnyegen átszűrt nyugalom van, nincs táncház a pinyóban, se dídzsé, se koncert. Szimplaság, történetekkel teli asztalfoglalás.

Neonisten

HUNNIA (örökzöld)

– Új a ventilátor?
– Dehogy. Csak tegnap valaki átvitt egy széket a túloldalra, az beakadt, és minden piát levert az asztalról. Attól néz ki úgy a ventilátor, mintha új lenne.
– Ahá, értem. Azt hittem új.
Az emeleten egyébként mindig füst van. Az asztalnak lejár a lapja, a bor ha vörös, ihatatlan. Fehéret ott nem iszom. Csak néha tejet. Általában Brahms szól, vagy Nick Cave. Vagy bármi a kettő között. Beraknak mindent, az elviselhetőség határáig tökéletes a demokrácia. Onnantól viszont már borgőzös kritika illet minden antiszociális zenét. Van házipálesz pult alól – ez némiképp helyreszocializál –, négyféle sör, üveges. Néha fotók, festmények a falon, nem megtekintésre, csak arra, amire való az ilyen: nézni. A nyitva tartás elvileg négytől négykézlábig tart, vagy kicsit rövidebb, ha „atom fáradt” a nyurga jámborságú pultoslány. Gátlástalanul egyszerű hely. A berendezés lom, a hangulat alom. Az ember a kanapén pedig szép lassan leHunnia két szemét.

Ülés

Lent a folyosóba mart WC-ben csak a víz folyik, idő nem, a csempe lehasznált, mint a kődohányos ujja. A tartáj működése – hüm-hüm – ötletszerű. Az előtétérbe dobált székek, asztalok ehhez igazodnak. Olyan az egész, mintha az éjjeli busz megállójának patentra bővített várója lenne. Van könyvesbolt, meg higanyidős zene, aminek a ritmusát lelehet kopogni a karcolt asztallapon. Kicsit szivacs az egész, magába szívja a buszra várakozót. Maradunk is 3-4 órát, hamár. A hely egyébként – mondjuk ki – trehány. Pont mint az élet, a rosseb egye meg. Foszlott, koszlott, borfoltos levés, de mindig van benne tartalom. Élhető.