Konyhakést döfnek a köldöknél a hasba IV. Barikád-est a Szimpla-kertben augusztus 3-án

2005. 08. 05.

Eső – már tegnap is. Így kert helyett a Szimpla egyik „hajója” (kis ficak a bárpulttal szemben) lett a „tett” helyszíne. Egy igazságügyi orvosszakértő (Dr. Baraczka Balázs) és egy író (Hazai Attila) találkozása a már önmagában is sokat sejtető címmel (Az agresszió kora. Megvalósulhat-e a Budapest Skizo?) együtt eléggé érdekes beszélgetést ígér.

És nem is csalatkoztam. Az már az est előtt három perccel kiderült, hogy a beszélgetőpartnerek még nem találkoztak azelőtt, vagyis a lehető legspontánabb lesz a disputa. Ha pedig ehhez még az is járul, hogy a beszélgetők két teljesen különböző megközelítésben reagálnak a feltett kérdésekre (egymásra), az mindenképpen három lépés előny. Nemcsak azért, mert foglalkozásukból fakadóan más szemmel nézték és másképpen reagáltak Jászberényi Sándor kérdéseire, hanem azért is, mert egy másik fontos tényező is befurakodott a beszélgetőpartnerek közé, és ez az idő volt. Nem a kérdéseket fogyasztó, hanem amelytől az est atmoszférája kapott valami különös pluszt. Itt persze elsősorban a köztük lévő korkülönbségre gondolok. Az egyébként kérdezni és beszélgetést irányítani igen jól tudó moderátor fokozhatta volna még a jót, ha kicsit jobban „összefogja” a két embert a kérdéseivel.  
Az est Hazai Attila egyik novellájával indult: az író A kalózok című elbeszélését olvasta fel, amelyben a gyerekek kíváncsiságukat a nagypapa élve boncolásában élik ki. A gyerekek kegyetlensége már a Nyugat nemzedékének, majd a századvég novellistáinak is kedvelt témája volt, de ha Hajnóczy Péter Ki a macska? című novellája szóba került az esten, Spiró György Csirkefej című drámáját is idézzük most fel gyorsan. Az est alapkérdése persze az, kereshetünk-e agressziót a művekben, van-e, lehet-e agressziót megörökíteni, vagy csak a művek (kicsit félve mondom: szerzői magatartás[ok]) mögé gondoljuk? A szereplők cselekedeteinek motivációs bázisában rejlik ez az egyébként nagyon is emberi alapmagatartás? És ami antropológiai szükségszerűség, milyen horizontokat teremt az íróknak és költőknek az alkotásban?
Ahogyan arra Baraczka Balázs is utalt, mivel egy mindig adott társadalmi berendezkedés függvénye, hogyan ítélkezik az ember az agresszió jelensége felett, nehezen megválaszolható, hogy az arisztotelészi zoón politikon embere elítélhető-e egyáltalán a társadalom által agresszívnak minősülő cselekedetek alapján? Egyáltalán ítélhet-e az a társadalom, amelynek tagjai is aktívan részt vesznek akár egyéni életvezetésükkel, akár egy kisebb közösség részeseként a mindenkori rend fenntartásában? Baracka Balázs felszólalásaiban így az agresszió jelenségének társadalmi vetületeit világította meg, míg Hazai Attila annak az egyén életében jelenlevő, írást formáló hatásait térképezte fel és osztotta meg a hallgatósággal. Izgalmasak így mindig azok a pillanatok voltak, amikor a két beszélői szólam valahol mindig egybekapcsolódott, és mert többször fonódott egybe, azt hiszem, az esti vita mindenképp sikerültnek mondható.
Szó esett az írás folyamatát befolyásoló önagresszió jelenségéről is: Hazai Pihenés című novelláját hozta fel példának, amelyben a főhős a kezdeti érzéketlenségből az érezni tudásba, így a megtisztulásba vezető utat járja meg. Hazai számos hőse – a Cukorkékség Ferije is – közvetett módon ugyan, de ezt az önagresszív magatartást reprezentálja, saját sorsával játszik. Talán ennyiben – ahogyan Térey János, a Barikád-est legutóbbi vendége az író szövegeiről elmondta – a Hazai-írások agressszív szövegek, ami pedig a verbális agresszió kérdésére irányította a figyelmet. Pont jókor, mert ha az ember elkezd azon gondolkozni, hogy tulajdonképpen Hazai szövegeiben igen keveset tudunk meg a szereplők előéletéről, az agresszió tulajdonképpeni forrásáról, bizonytalanságban marad afelől, hogyan is érhető tetten az irodalmi munkákban az agresszió: a szövegkohézió, a kifejezésmód, a főhősök lélektani motiváltságában vagy a szerzői intenciók szintjén. Baraczka Balázs ebben is kitűnő indikátora volt a beszélgetésnek, mert más nézőpontból ugyan, de tulajdonképpen „felelgetett” azokra a hallgatóságban megfogalmazódott, de el nem hangzott kérdésekre, amelyek határozottan előbbre és előbbre gömbölyítették a beszélgetés fonalát. És bár az elmeorvos szakértő csak a beszélgetés vége felé kapcsolódott be egy, a mai magyar irodalmat érintő kérdésbe („A mai magyar irodalomnak feladata-e, hogy tartást adjon?”), közvetve még a neki szóló kérdésekkel is jótékonyan segítette beszélgetőtársát. Az est végéhez közeledve morálfilozófiai kérdések is elhangzottak, amit nem minden esetben éreztem a témához kapcsolódónak (Mit jelent ma az erkölcs? Mihez képest erkölcstelenek az emberek?) Vagyis inkább arról van szó, hogy egy rövid beszélgetés limitált kérdései után nehezen férnek a beszélgetésbe olyan, egyébként lényeges és fontos, viszont nem kellően előkészített terepre engedett kérdések, amelyek helyett mondjuk még érdemes lett volna kicsit körbejárni az agressszió megnyilvánulásait az irodalomban; érdekes lett volna például arról beszélni kicsit, hogy az „agresszív szövegek” milyen hatással vannak az olvasókra, és ez hogyan befolyásolja ezeknek az írásoknak a későbbi hatástörténetét.
Mindent egybevetve, izgalmas és jó beszélgetést hallottam. Azt hiszem, legközelebb is érdemes a Kazinczy utca 14.-be betérni, egy Barikád-estre. 

Maszárovics Ágnes