MIÉNK ITT A TÉR? Városi terek Barrikád a Szimpla kertben a városról, 2005. 06. 29.

2005. 06. 30.

Szerda este, a Szimpla kertben, Bart Dániel moderálásában a városi terekről, azok használatáról és használhatatlanságáról beszélgetett Gyáni Gábor várostörténész, Martinkó József építészetkritikus és Kis Attila, a Szimpla alapítója.

            Tegnap este a Szimpla-kertben, dacára a rosszindulatú meteorológusok üres fenyegetőzésének, egy árva csepp eső sem esett. Így történhetett, hogy hét órára, amikor a Barikád címen futó beszélgetéssorozat második felvonása elindult, már bőven tele volt a kert. A jelenlévők kisimult, a pimaszságig vigyori ábrázatán látszott, hogy nem a közösségi terek agresszív kisajátítása táplálta honfibú űzte őket e zordon falak közé, mégis, amikor Bart, a moderátor vicces robothangon belerecsegett a mikrofonba (Ugye, így már jó lesz?), sikerült megnyernie e léha társaság jóindulatú figyelmét. Aztán egy kis technikai szünet következett, mindenféle kis pöckök birizgálása a hangcuccon, végül, bár a hangosítás még mindig nem volt tökéletes, kezdetét vette a társalgás.
            A meghívottak, jelesül Gyáni Gábor várostörténész, Martinkó József építészetkritikus és Kis Attila, a Szimpla mamutvállalat alapító tagja a közösségi terek funkciójáról és funkcióváltásáról beszélgettek. Némileg egyszerűsítve két megközelítésmód, a történeti-elemző-elfogulatlan és a benneélős-elfogult feszült egymásnak, noha a vitapartnerek egyike sem képviselte következetesen egyik vagy másik véleményt, és ebből az is kiderült, mindenkinek másutt szorít a cipő.
           A bevezető kérdésre Gyáni Gábor elmondta, hogy a tág értelemben vett városi tér funkció szerinti, magán-, nyilvános és félnyilvános terekre való racionális felosztása a XIX. században zajlott le; ekkor alakultak ki mindazok a funkciók, amelyek, az életmód változásához folyton igazodva bár, máig is fennmaradtak. A tér birtokbevételéért mindig is harc dúlt a különféle társadalmi csoportok között. Jó példa erre a XIX. századból az az eset, amikor az úri közönség heves nemtetszését fejezte ki amiatt, hogy a Margit-híd pesti hídfőjén lévő parkba beszemtelenkedtek a munkások, a cselédnép és a gyerekek. A városatyák akkor éppen észnél voltak, és nem avatkoztak be hatalmi szóval a természetes folyamatokba, az úri közönség tehát szép lassan átszokott a Városligetbe illetőleg a magánkézben lévő parkokba, amelyeket mindenféle kulturális rendezvényekkel sikerült unalmassá tenni a kevésbé rafinált élvezeteket előnyben részesítő egyedek szemében.
           A szimbolikus térfoglalás legkézenfekvőbb példája a barikád, mondta Gyáni Gábor, aztán szép lassan előkerültek azok a XX. századi, hangsúlyozottan nagyvárosi jelenségek, amelyek e harcos szimbólummal összefüggésbe hozhatók. A közterek privatizálása, megint csak egyszerűsítve, két szinten zajlik. Martinkó József a nagy, tömött sorokban kígyózó autókat, Kis Attila a reklámokat említette példaként a közösségi térnek a fogyasztói társadalom által való kisajátítására. A barikád túloldalán ott állnak aztán mindazon jelenségek, amelyek a jelen létállapot bírálataként is felfoghatók. Martinkó József ezzel kapcsolatban a grafiti-kultúrát hozta szóba, de említhette volna a street art mozgalmat is, amely talán ugyanennek a szándéknak - nyomot hagyni a tér ábrázatán - intellektuálisabb megnyilvánulási módja. Martinkó említette aztán a gördeszkás kiscsávókat is, akik a járdaszegélyen való életveszélyes akrobatamutatványaikkal talán éppenséggel a városrendezői önkény ellen lázadnak, amely nagy, középütt terpeszkedő úttestre és a szélen való osonásra kitalált járdára osztja ketté az utca terét.
         Az is feltűnő, hogy néhány év alatt mekkora népszerűségre tettek szert a Szimplához hasonló, már-már a lerobbantságig puritán berendezésű szórakozóhelyek, és Kis Attila ezzel kapcsolatban elmondta, hogy a design kialakításakor tudatosan kerülték, hogy észrevehető reklámok kerüljenek a falra vagy a bárpulton vonagló hastáncosnők karperecére.
         „Beszorultunk ide!”, sóhajtott fel egy ponton Martinkó József, de talán korai még a csüggedés. Lassan talán a városatyák is kezdik észrevenni a helyzet kényelmetlenségét. Gyáni Gábor elmondta, hogy az európai nagyvárosokban megindult a közterek humanizálásának folyamata, jó példa erre a bécsi Ring Strasse kávéházasítása vagy éppenséggel a Ráday utca emberbaráttá tétele Budapesten. Hogy ez a tendencia miképpen folytatódik, és hogy az eredmény mennyire lesz éppen a mi szájunk íze szerint való, azt még persze meglátjuk. De különben is: ki az a „mi”?