Biomozi

Népszabadság • Orsós László Jakab  • 2004. július 8.

Finoman meggyőz bennünket egy kultúra sajátosságairól

Moziba lehet járni a jegyszedő igéző tekintetéért. Budapesten, a Kazinczy utcai Szimpla kertben lévő kertmoziba mindenki átélheti a fenti mondén igazságot.

 Néhány nosztalgiával, üzleti érzékkel és olthatatlan életkedvvel megáldott fiatalember egy lakatlan ház hatalmas belső udvarán olyan szórakozóhelyet, és benne olyan kertmozit üzemeltet, amely után Budapestnél sokkal boldogabb városok is megnyalhatnák mind a tíz ujjukat.

A Szimpla kert a mozijával, és a körülöttük lévő néhány másik szebbnél szebb kerthelyiség néhány nyári hónapra átváltoztatja Budapestet. Nemcsak elviselhetőbb, de szerethetőbb is lesz tőlük a város. Mindaz, amiről egész évben azt hisszük, hogy végzetesen hiányzik ebből az elátkozott városból, hirtelen bizonyosságot ad létezéséről. Van kreativitás, van lendület és van kedvesség.

Moziba menni tehát a Szimpla kertbe lelkigyakorlat, amit melegen ajánlhatok mindenkinek, aki védelmet szeretne szerezni a kíméletlenül elkövetkező, balkániasan zord hónapokra. Mozit csinálni egy ilyen helyen így aztán könnyű is, meg nehéz is. Nehéz, mert egy mozit üzemeltetni nem egyszerű, főként, ha ugyanezzel a lendülettel egy alternatív terjesztőcéget is be szeretnének vezetni a tulajdonosok, de könnyű is, mert a kert sok mindent átvállal a filmektől. Amit a rendező elront, azt megoldja a vadszőlő. Az esztétikai egyensúly tehát nagyon ritkán kerül veszélybe egy ilyen szépséges kertmoziban.

A Szimpla kertmozi üzemeltetői ennek megfelelően egy rizikós film bemutatásával nyitották a szezont. A Datolya című tunéziai-francia-belga film ugyanis lehetne egzotikus annyira, hogy értelmezhetetlenné váljon tőle az egész produkció. Láttunk már ilyesmit. Filmeket, ahol a történet elmesélésének módja és a történet maga nem volt képes elvergődni egy univerzálisan érthető szintre, és beleragadt a turisztikai provincialitásba.

Ostoba előítéletekkel valami hasonló élményre vártam a Datolya című film esetében is. Ebben erősített meg a terjesztők szabadkozása is a szórólapokon, ahol siettek hangsúlyozni, hogy a film nem nemzetközi forgalmazásra készült, és erősen hangsúlyozták a látvány egzotikumát. Biztos voltam a dolgomban tehát, de tudtam, hogy másfél órát képes vagyok kibírni. És meglepődtem. A Datolya sokkal jobb film annál, amire a körülmények következtetni engednének. Egy valóban különleges és ismeretlen világ aprólékos megmutatása hirtelen átcsap egy egyszerű, nagyon intenzív helyzet plasztikus ábrázolásába. Egy ember felemelkedéséről és bukásáról nézünk végig egy történetet úgy, hogy váratlanul kilépünk a zárt iszlám kultúrából, és a lehető legegyetemesebb módon, a pontosan kezelt érzelmek mentén lesz módunk megérteni a filmet.

Egy szabálytalan fiú története ez a film. Ő Datolya, a vörös hajú, aki kitör a szigorú iszlám szabályok közül, és rövid ideig képes nagyobb hatalmat és rangot szerezni magának a közösségen belül, mint amit a sors rászabott. Városi kikiáltó lesz, ami csak innen Európa széléről tűnik bájosan meseszerűnek. A film finoman meggyőz bennünket egy kultúra sajátosságairól, és a történet kétharmadánál már mindannyian világosan érezzük e rang súlyát. Az eksztatikus állapotokat átélő, félbolond és esendő Datolya királysága azonban csak rövid életű. A közösség gyorsan és kíméletlenül büntet a túlzásokért.

A Datolya valóban egzotikus film. A mi szemünknek kissé esetlen, és legfőképpen nagyon különösen ritmizált. A turisztikai látványosságokat azonban hol jobban, hol kevésbé meggyőzően maga alá gyűri Jilani Saadi rendező abbéli akarata, hogy állítson valamit a kitaszítottságról, a múlandó boldogságról és az emberi könyörtelenség mechanizmusáról.

Akiknek pedig nem tetszik a film, azokat megvigasztalja majd a kert.