Bezártak a kertmozik mind, írtam néhány hete, némileg pontatlanul. A régi,
aréna méretű szabadtéri mozgóképszínházak valóban becsukták kapuikat (a
helyükbe álmodott drive-in movie-k pedig tiszavirág-életűeknek bizonyultak,
magyar néző, úgy tűnik, nem hajlandó szélvédőn át filmet nézni, amiben igaza
van); ám ahol a pusztulás, ott az újjászületés: új kertmozi nyílt Budapesten,
nem nagy és tekintélyes, mint voltak hajdan a közparkokban a vakációs mozgók,
hanem kicsi, barátságos, emberi léptékű, akár a kocsma, amelyben működik: a
Szimpla-kert. Nem tudatos várostervezői elszánás teremtette meg, hanem az a
fiatalokból álló közönség, amely életre álmodta a városban a saját helyeit.
Minden, ami fontos és érdekes Budapesten, így jött létre mostanában: spontánul,
a föld alól föltörve, elfeledett, halódásra ítélt városrészekben, ócska,
lepattant házakban, gangos bérlakásokban, málló falú udvarokban, használaton
kívüli garázsokban. Új, nyüzsgő, zsivajos városközpontok nőttek ki az
aszfaltból, előbb a Liszt Ferenc téren, aztán a kilencedik kerület szlamosodásnak
indult végvidékén, tovaterjedve a közeli lepattant városrészekre, a nyolcadik
és a hetedik kerület reményvesztett épületromjaira. A viharvert, ócska
staffázsok fedezékében fölépült egy másik Budapest, válaszul a Duna-parti
szállodasor, majd a nemzeti színházas, kultúrpalotás megagiccs tébolyára:
élhető, barátságos kisváros, ahol jó zene szól, s ahol a betérők otthon érzik
magukat. S ahogy az új helyek egy része betagozódik a hivatalos kultúrába,
ráteszi mancsát az üzlet és a hatalom, úgy teremnek helyükbe még újabbak, kis
emeleti lakásokban, pincékben, parkolókban, bárhol, ahol akad még szabad tér.
Ettől vált újra élhetővé a tetszhalott metropolis: lakói, mert maguk is élni
akartak, életet leheltek bele, elfordulva a hivatalos városépítészet
betonbunkereitől, konzumplázáitól, kulturális kolumbáriumaitól. A zene, a
szöveg, a kép mellett a mozi is helyet kapott ezekben az elvarázsolt
kocsmákban; a bölcsőjéhez került vissza így, elvégre a mozgókép épp ilyen
helyeken született meg jó évszázada: kis kávézókban, italmérésekben,
vendéglőkben, cirkuszosok sátraiban. Ilyesfajta mozi Budapesten a Cirkogejzír,
hasonló működött (működik?) a Kultiplex udvarán, vidéken a szegedi Grand Café,
a győri Rohmer, s lám, most a Szimplában is vetítenek esténként. "Eső nem
akadály - biztatnak -, kisállat és ital bevitele igény szerint." Füstölni
is lehet, teszik hozzá, külön szektorban, hogy ne zavarjuk az egészségpárti
kocsmázókat. Hű ebünk a lábunknál hever tehát, egyik kezünkben vastag havanna,
a másikban laposüveg, nem versenyezhet ezzel semmiféle kvadróhangos,
légkondicionált multiplex. Ráadásul a Szimpla nemcsak mutogatja a mozgóképeket,
hanem forgalmazza is, nagyon helyesen, nem bízva programját a nagy cégekre:
magának válogatja a magának valót.
Ilyen ideillő mozgóképfüzér A rövidek éjszakája, öt rövidfilm, Dániából,
Angliából, Franciaországból és Spanyolországból. Pompás műfaj ez, mozgóképes
novellák, elbeszélések, némelyik kortyintásnyi ideig sem tart, mire poharunkat
újratölteni fordulnánk, már jön a következő. Kettő közülük, a nyitó- és a záródarab,
világhíres: a francia Megvárom a következőt... (Philippe Orreindy) az Európai
Filmakadémia Díját kapta, a dán Egy kedves ember (Martin Strange-Hansen) pedig
az amerikaiét, az Oscart. Ez a kettő, érthetően, a leghagyományosabb, van
eleje, közepe és vége, vagyis jobban hasonlít a kisepikához, mint a lírához. A
csaknem félórás dán keserédes vígjáték kisregény inkább, mint röpke novellette:
bumfordi-groteszk szatíra egy munkanélküliről, akit a munkaügyi központ
tévedésből dán nyelviskolába küld, ő pedig, szerelemre lobbanva a csinos
tanárnő iránt, szőke haját feketére festi, és pakisztáninak adja ki magát. Könynyű
fricska ez nemcsak a skandináv xenofóboknak, hanem azoknak a jóindulatú
baloldali kékharisnyáknak is, akik csak akkor vesznek észre egy férfit, ha
keletről jött, menekült és segítségre szorul. A másik három filmnek nincs ilyen
világos, követhető cselekménye: töredékek, felvillanások csupán, mintha egy
hosszabb történetbe pillantanánk bele. A spanyol Tűzpillangók (Luis Prieto)
arab politikai menekült férfi és erőszakos szülei elől világnak futó spanyol
lány egyetlen éjszakáját meséli el: nem tudjuk, mi történt velük korábban, s mi
lesz velük, miután elhagyták a menedékül szolgáló sivár csarnoképületet, ahová
az eső elől behúzódtak. Még kevesebb információt oszt meg velünk az alig
ötperces brit mesterdarab, A legszebb férfi a világon (Alicia Duffy). Egy
kislány kisétál a mezőre, ott összetalálkozik egy markáns arcú férfival, az
ránéz, könnyedén megsimogatja, a gyerek hazatér, ennyi... Olyan ez a szaggatott
képsor, akár egy rebbenő haiku: a csönd fontosabb benne a beszédnél, az
elhallgatott az elmeséltnél. A történet hiátusait a képzeletünk tölti ki, így
áll össze a mese a magányos aszszonyról és lányáról: a férfi, az apa fájó
hiányáról. Hasonló témájú a másik brit film, Stephen Daldry Nyolc című
stílusbravúrja. Daldry 1998-ban készítette ezt a rövid remeklést, besöpört vele
egy rakás díjat, majd világhíres lett a Billy Eliottal és az Órákkal. A Nyolc
kissrác hősének egyszerre kell megküzdenie apja hiányával és az idegen
környezettel, ahová anyjával költöztek. A kiskamasz a fociba menekül:
szenvedélyes Liverpool-drukker, éber álmodozásaiban ő fut el az angol nemzeti
színekben Beckhamként, adja tálcán a passzt Owennek, s rúgja védhetetlenül a
hálóba. Angol kifejezéssel period-film ez, hűségesen idézve föl a történelmi
félmúlt hangulatát, tárgyait, mint tette azt később Baldry a Billy Eliotban és
az Órákban. Ám három eddigi művéből csak a Nyolc hibátlan munka, alighanem
azért, mert a rövid forma szűkszavúságot és pontosságot követel: itt nem lehet
lazítani, rontani, nincsenek jobb és gyöngébb részek, mert egyetlen hibától
romba dől az egész. Tertium non datur.
Talán egyszer majd magyar rövidfilmekből is bemutat egy füzért az
erzsébetvárosi Szimpla kocsma: csak a díjnyertes remeklésekből kitelne több
forró nyáreste. Reménykedjünk: messze még az ősz.
(A rövidek éjszakája. Francia-angol-spanyol-dán rövidfilm-összeállítás. Rendezők: Philippe Orriendy, Alicia Duffy, Luis Prieto, Stephen Daldry, Martin Strange-Hansen.)