Barikád a Szimplában

2005. 06. 16.

A Szimpla-kertben tegnap este indult beszélgetéssorozat címe igencsak ambiciózus, és meg kell adni, izgalmas elképzelést sugall: legyen végre vita a kulturális élet különféle területeinek művelői között, valódi vita, az sem baj, ha vérontás kerekedik belőle: legalább végre történik valami.

Ebből a szempontból talán kissé elhibázottnak tűnik a Jászberényi Sándor moderálta első beszélgetés címe: Politikai korrektség és irodalom, mivel szinte emberfeletti erőfeszítést igényelne vitába szállni azzal a konklúzióval, amelyre a felkért beszélgetőpartnerek, Mink András történész-publicista és Térey János író-költő az első három perc során eljutottak, hogy tudniillik a kettőnek az ég egy adta világon semmi köze egymáshoz.
Van viszont a magyar irodalomnak politikai hagyománya, jobban mondva: hagyománya minálunk a politikai irodalomnak, méghozzá vaskos, a magyar nép vérzivataros századainak no meg az ilyen-olyan diktatúráknak hála. Jászberényi Sándor költő, újságíró, moderátor elsősorban arra a kérdésre szerette volna megtudni a választ, hogy folytatható-e, folytatódik-e ez a hagyomány most, itt, a rendszerváltás után tizen-jónéhány évvel. És ha az alapkérdés elhibázott volt is, a beszélgetőpartnerek kiválasztása már telitalálatnak bizonyult, Térey János és Mink András ugyanis, noha nem volt miért egymás torkának ugrania, két nagyon különböző perspektívából közelítette meg a kérdést, és ez a két perspektíva – a költőé és a történész-publicistáé – nagyon szépen felelgetett egymásra. Mink András arról beszélt, hogy a XIX. században illetőleg a XX. századi diktatúrák idején a költőknek fontos társadalmi szerep jutott, a politikai költészetnek még volt igazi tétje és nem utolsósorban kockázata: a költők nem a saját nevükben, hanem mások, az elnyomottak és megszomorítottak nevében szólaltak meg, egyszóval, volt igény a politikai költészetre. Nem így a liberális demokráciákban, ahol a költők megmondóember-szerepét más médiumok vették át, és ez jól is van így.
A szabadság hagyománya című kötet kapcsán, amely a politikai költészetről, illetőleg egyes politikai költeményekről szóló Petri György interjúkat közöl, Jászberényi Sándor arról faggatta Térey Jánost, hogy vajon folytatódik-e a Petri-féle költészeti hagyomány. Szerves folytatása nincs, vélekedett Térey János, Petri ugyanis egyszeri tehetség, ráadásul a kontextus is kicsúszott az általa művelt politikai költészet alól. Petri 1990 után írott szövegei közül, tette hozzá Mink András, már azok az izgalmasabbak, amelyek nem a politikával, hanem a személyes léttel, a halállal való szembenézéssel foglalkoznak.
Te politikus költő vagy? – szegezte a kérdést Jászberényi Sándor Térey Jánosnak. „Akkor érdekel a politika, ha történelemmé válik”, felelte Térey, hozzátéve, hogy sokat töprengett azon, magára valamit is adó költő megengedheti-e magának manapság, hogy személyes politikai meggyőződése beszüremkedjék a szövegeibe. Az ilyesmi mindenesetre ritka, ezzel mindkét meghívott fél egyetértett. A politikai irodalom nem a költészetben, hanem inkább a prózában – a regényirodalomban, a publicisztikában – él tovább, de a regényirodalomban is inkább a közelmúltat vagy a közepesen közeli múltat feldolgozó szövegek a fontosak, ahol tehát a politika már nem politika, hanem történelem.
Mink András végezetül Térey János verses regényét, a Paulust hozta szóba, annak illúzióvesztett figuráit, akiknek sorsa valamiképpen tükrözi a jelenkor politikai, de talán még inkább történelmi állapotát, a közép-kelet-európai elveszettséget, múlthiányt.
Korunk hőse, tette hozzá Térey, a hacker vagy az üzletasszony. És talán itt van a kutya elásva, hiszen ha a politika kerül szóba, korántsem nyilvánvaló, hogy két hacker hamarabb jut közös nevezőre, mint A hacker és B üzletasszony, hiszen nincsenek olyan (valóságos) eszmék, amelyek egyértelművé tennék, kinek hova kell állnia. A vátesz-hajlandóságú költők így tehát munka nélkül maradnak, nem lévén kiknek a nevében szót emelniük. Marad, hogy szabadidejükben internetes fórumokra írogassanak, választások idején pedig sms-versikéket küldözgessenek ezerszám, bearanyozva illúzióvesztett életünk szürkéskék egét.

Elekes Dóra